Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2011. február - A tantusz

2011.01.26

A hónap érme – A tantusz

 

Kép

  Emlékeznek még rá? Nem is olyan rég még valódi kincs volt a telefon. Egy telefonos lakás pedig már igazi adu ásznak számított, még akkor is, ha a vonalat nem a lakás, hanem a lakó kapta. Akinek meg nem volt telefonja, az mehetett az utcára, a nyilvános fülkékbe, nagyobb üzletekbe, vendéglátóhelyekre, trafikokba. Szóval, ezekbe a nyilvános készülékekbe dobták be a telefonérmét – közkeletű nevén a tantuszt – 1946-tól vagy harminc évig. Az ötforintos nagyságú, rézből vert érme egyik oldalán a postakürt, a másikon egy tárcsás asztali telefon volt látható.
   A tantusz használatának mikéntjére a készüléken elhelyezett tábla felirata figyelmeztetett: először be kellett dobni a tantuszt, leemelni a kagylót, megvárni a búgó hangot, és csak ezután lehetett elkezdeni a tárcsázást. A rafináltabb szerkezeteken még volt egy gomb is, azt kellett megnyomni, miután a vonal túlsó végén beleszóltak a telefonba, mert bennünket csak akkor hallottak. Ha nem vették fel a telefont, a készülék visszaadta az érmét. Vagy nem. Optimális esetben a műveletsor végén a két fél hallotta egymást, vagyis létrejött a kapcsolat, akkor hullott bele a perselybe, azaz esett le a tantusz – sikeres volt a hívás.
  Nagy vívmánynak számított – a televízió híradója is beszámolt róla 1964. március 18-án –, amikor a hatvan fillérért kapható tantuszra már nem volt szükség, mert „a kísérleti nyilvános telefon” elfogadott három darab húszfillérest is.

  A pénzbedobós telefonkészülékek hazai története 1901-ig nyúlik vissza. Az első ilyen nyilvános készüléket a Keleti pályaudvaron szerelték fel. Kezdetben távirányítással, kézi vezérléssel szedték be a pénzt. Amikor ugyanis a hívó leemelte a kagylót, a központban ülő kisasszony előtt meggyulladt egy lámpa, ő pedig megkérte a telefonálót, hogy dobjon pénzt a perselybe. Az érme leesését csengőhang jelezte, és a kezelő ennek hallatán kísérelte meg a kapcsolást, majd az eredménytől függően küldött jelet a készüléknek, hogy a pénzérmét bevételezze vagy visszaadja.

  Így ment ez a budapesti telefonközpontok automatizálásáig. A nyilvános készülékek üzemeltetésére 1927-ben alakult meg a Matart, a Magyar Telefonautomata Rt. Az első utcai fülkét a Váci úton, a Nyugati pályaudvarral szemben állították fel, és az első húszfillérest 1928. december 13-án maga a posta vezérigazgatója, Szalay Gábor báró dobta be. „A felállítandó telefon-automaták közül az első 50 db – állt az rt. és a főváros 1927-es szerződésében – a székesfővárosi hirdetővállalat által létesítendő transparens hirdetőoszlopok belsejében helyezendő el, míg a további 150 db 0,80x0,80 m alapterületű, az engedélyes részvénytársaság által bemutatott terv és minta szerinti fülke a kijelölendő közterületeken helyezendő el.”
   A kétszáz fülke mellett szereltek fel nyilvános telefonokat pályaudvarokon, színházakban, pénzintézetekben, szállodákban, kávéházakban is – a negyvenes évek elején majdnem kétezer készüléket üzemeltetett a Matart –, a perselyekre magándetektívek vigyáztak. Akkoriban még hívásonként egyetlen húszfilléres is elég volt, az állam minden telefonbeszélgetésből hat fillért nyelt el. Áremelés 1943-ig nem volt, akkor viszont rögtön ötvenszázalékos, harminc fillér lett egy beszélgetés. Harmincfilléres érme azonban nem volt, egy tízfillérest és egy húszfillérest kellett bedobni – ebben a sorrendben –, és a kétféle pénzt a készülék nem mindig tudta kezelni. Több lett az üzemzavar, és a Matart intézőbizottsági ülése után jegyzőkönyvben azt kellett rögzíteni, hogy „a közönség egy jelentős részének bizalma a nyilvános állomások működésében megingott”. Megvolt a megoldás is: a tantusz – a budapesti villamosokon akkor már tíz éve forgalomban lévő, csak ott használható érmék mintájára.
  A háború aztán elsodorta az ötletet, és gyakorlatilag a budapesti telefonfülkéket is: nem maradt működő utcai készülék. Az első új, zöld-sárga üvegezett telefonfülkét 1946 augusztusában adták át, a Dob utca 75., azaz a Postaügyi Minisztérium épülete előtt. Abban az évben a 46 utcai és 565 zárt helyen lévő nyilvános telefonhoz még elég volt 260 ezer érme. Ekkor vezették be a forintot, véget ért a száguldó infláció időszaka, a húszfillérest mégis felváltotta a tantusz, hatvan fillérért lehetett kapni. Amikor később egy forintra emelkedett az ára, a pesti humor úgy reagált a hírre, hogy olcsóbb lett a kenyér, mert korábban öt tantuszba került, most már háromért kapható.

1950-ben már a meglévő 1550 telefon 705 ezer tantuszt fogyasztott, az utolsó időkben pedig hétmillió érme volt forgalomban, és négyezer készülék fogadta el őket. 1960 májusától már nemcsak a trafikokban, hanem 15 automatából is hozzá lehetett jutni a tantuszhoz.

  A Magyar Posta 1969-ben megkezdte a nyilvános telefonok cseréjét, s az 1 forintért háromperces beszélgetést engedélyező készülékek üzembe helyezését. A munka azonban lassan haladt, mivel drága volt az új típusú műanyag fülke, amelybe beszerelték őket. A 80-as évek elejére így is már csak mutatóba akadt egy-két tantuszos telefonfülke a fővárosban, hogy aztán ezek is végképp eltűnjenek.

  Az új telefonok először egyforintosokkal működtek, később kettessel, aztán már szükség volt a fémszázasra is, majd jöttek a telefonkártyák. Véget értek azok az idők is, amikor egy tantusszal – később egyforintossal – órákig lehetett beszélni, és az időtartamot legfeljebb a telefonáló ízlése, esetleg a mögötte várakozók agresszivitása korlátozta. Az egykor fölöslegessé vált tantusz viszont manapság újból feltűnt: az internetes árverések állandó szereplője.

 

Kép